Mintegy fél esztendővel azután, hogy a "Szózat zenéje először hangzott fel a Nemzeti Színházban," 1843 decemberében a pozsonyi országgyűlés a magyar nyelv és a nemzetiség ügyében felírattal fordult V.Ferdinánd királyhoz. A benyújtott törvénytervezet célja a hazai közélet (a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás) "megmagyarítása," valamint a hazai magyar nyelvű oktatás bevezetése volt. A javaslatot előterjesztő országgyűlés egyúttal gondoskodni kívánt arról is, hogy a magyarországi pénzeket magyar felírattal verjék, hogy a polgári, állami és katonai intézeteken, valamint a hazai hajókon magyar nemzeti lobogó lengjen, magyar országcjmer díszelegjen és az országban kibocsátott valamennyi hivatalos íratra magyar nyelvű pecsét kerüljön. Törvényben kívánta rögzíteni a Habsburg-házból való főhercehek és hercegkisasszonyok, de mindenekelőtt a trónörökös magyar nyelvű oktatását is. A beterjesztett indítvány és a módosításával 1844-ben szentesített törvény a magyar államnyelv megszületésének fontos, sokat vitatott dokumentuma lett.

A reformkorban Magyarország 10 millióra tehető lakosának kevesebb mint a fele, a közigazgatásilag, ekkor külün álló Erdélynek 28%-a volt magyar anyanyelvű, a magyar koronához tartozó Horvátországnak a korabeli statisztika tanúsága szerint kevesebb mint fél százaléka. A magyar reformmozgalomnak az a követelése, amely a középkori latin nyelv helyébe a kor igényeinek megfelelően, saját anyanyelvét akarta állítani, előbb-utóbb bele kellett, hogy ütközzön a magyar korona nagyszámú nem magyar alattvalójának érdekeibe.
A kibontakozó átalakulás, a nemzeti ébredés közösségteremtő célkitűzése kisebb-nagyobb fáziseltolódással a soknemtetiségű Habsburg-birodalomban, s ezen belül valamennyi magyarországi etnikumnál, életre hívta azt a törekvést, hogy nyelvét magas színvonalra emelve alkalmassá tegye az állam-élet, a gazdaság, a kultúra és a tudomány feladatainakellátására. Azok a népek, melyek társadalmuk, gazdaságuk és kultúrájuk fejlettsége és vezető rétegeik politikai súlya révén előbb léphettek erre az útra, nyelvi-nemzeti törekvéseiket szerte Európában a latin nyelv rovására valósíthatták meg. A fejlődésben elmaradottabb népeknek azonban már kedvezőtlenebb körülmények között kellett harcukat megvívniuk. Törekvéseikkel szükségképpen az "előttük járók" nyelvi hegemón törekvéseibe és a már elért, kivívott pozicióikba ütköztek. Ez magyarázza, hogy míg a magyar nyelv ügyében hozott első törvények, melyek eleinte II.József németesítő törekvéseinek ellenhatásaként jelentkeztek a nemzetiségek részéről alig ütköztek ellenállásba, addig az 1840-es évektől egyre sokasodtak az ellentétek.

Gottfried Herder nevezetes jóslata, miszerint a szlávok, németek és románok közé beékelt magyarság évszázadok múlva nyomtalanul el fog merülni az őt körülvevő népek tengerében, elrettentő vízióként lebegett a reformkoriak szeme előtt. A dicső múlt és a Herder által felvázolt nemzethalál riasztó ellentétét a magyar reformerek szorongó félelmét máig hitelesen közvetíti "Kölcsey Ferenc Himnuszának és Vörösmarty Mihály Szózatának különös komor, tragikus hangvétele."
A gräfenbergi magányából szavát hallató beteg Weselényivel együtt sokan vélték úgy a hazában, hogy az "északi kolosszus," azaz a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen orvosságot. E vélekedés igazát látszott erősíteni az is, hogy a magyar korona fennhatósága alá tartozó területeken a polgári fejlődés felgyorsította a nem magyar ajkú lakosság spontán asszimilációját. E folyamatban azonban jelentős szerepet játszott a magyar törvényhozás is, mely 1790-1844 között nem kevesebb mint 7 törvényt hozott" a magyar nyelv hivatalossá tételének ügyében." Ezek értelmében a magyar nyelv szerepe fokozatosan nőtt a törvényhozásban a vármegyék 1805-től sorra tértek át" a magyar nyelvű ügyintézésre és a kormányhatóságokkal való levelezésben is lépésről lépésre teret hódított.

A magyar anyanyelv ügyének előmozdítása sokszor párosult a magyar irodalom és kultúra fellendítésének igényével. "A Magyar Nemzeti Múzeum után megalakult a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), a Nemzeti Színház," s fontos alapítványokat hoztak létre. Az 1830-as évek táján színre lépő magyar liberálisok azonban nem álltak meg a közélet és a magyar felsőoktatás megmagyarosjtásának igényénél. Felerősödött a törekvés a nem magyar népek legalább részbeni asszimilálására is. Sok helyt lett a magyar az egyházi prédikáció nyelve és a nemzetiségi vidékeken is szaporodott a magyar nyelvű iskolák és óvodák száma. A Nyugat-európai nemzetállamok példáját követve a hazai liberálisok olyan polgári-nemzeti közösség megteremtését tűzték ki célul, melynek az ország minden lakosa etnikai különbség nélkül egyenrangú tagja lehet. Egy állam - egy nemzet - egy nyelv: ezt látszott igazolni a Nyugat-európai nemzetek példája. Ezt kívánta követni kevés kivétellel a magyar liberális nemesség is.

A korabeli magyar liberális nemesség a szabadságeszméknek és a műveltségnek mindenható szerepet tulajdonított és őszinte hittel remélte, hogy ledöntve a magyar korona népeit elválasztó nyelvi és kultúrális korlátokat a "hátrébb maradottakat" mintegy kézen fogva vezeti el a "közboldogsághoz." Nem csak Kossuth, de a magyar liberálisok többsége, maga Wesselényi Miklós is öszintén hitt a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésének nemzeti ellentéteket feloldó, üdvös szerepében.

A magyar nyelv terjesztésének reformkori buzgalmát azonban korántsem az a későbbi korokból jól ismert vágy sarkallta, hogy egy nép gazdasági, kultúrális fölénye vagy viszonylagos számbéli többsége tudatában uralkodjék másokon, hanem jóval inkább az a liberális utópia, mely bízva az általa hirdetett eszmék csodatevő erejében a nemzeti különbségek és ellentétek teljes feloldásában reménykedett. A kései utódoknak ismerve a végkifejlet ma már könnyű Széchenyit idézni Kossuth vagy Wesselényi ellenében. Valóban igaza volt, amikor 1842-ben az általa alapított Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén prófétikus erővel láttatta a magyar nemzeti mozgalom fejlődésében rejlő és később oly végzetessé váló veszélyeket. De azt sem szabad elfelejteni, hogy Széchenyi e nevezetes beszéde a korabeli hazai közvélemény jelentős részét igen felháborította. Nem véletlenül. Éppen azt vonta kétségbe azt vitatta el a magyar reformmozgalom nemzeti célokban hívő élgárdájától, amiben az őzsintén hitt.

A közhangulatra igen jellemző, hogy a kortársak többsége a magyar reformmozgalom elleni durva támadásnak ítélte gróf Széchenyi Istvánnak a magyarosítás veszélyeire figyelmeztető szavait. Sokan úgy vélték, ezúttal végképp túllőtt a célon, s beszédével nemhogy segítené a haza magyar és nem magyar ajkú lakosainak közeledését, hanem éppen ellenkezőleg. A magyarság vezető szerepét amúgy is tagadó, magyarellenes véleményeket erősítette. A liberális kortársak csupán az ekkor már másfél esztendeje tartó Széchenyi - Kossuth vita újabb fordulatát látták gróf Széchenyi István látványos fellépésében.
A tisztánlátást természetesen nemcsak a két polikus között kibontakozó a reformmozgalmat megosztó és egyre inkább személyeskedéssé fajuló vita zavarta. A kérdés megoldásához arra lett volna szükség, hogy a frissen kibontakozó nemzeti mozgalmak fiatalos önzésén felülkerekedjen a lojalítás a más népek érdekeit is szem előtt tartó belátás. A nemzeti érzésben éppen megerősödött vagy erősödni vágyó népeket azonban éppoly kevéssé lehetett a vélt vetélytrásak érdekei iránti türelemre inteni, mint manapság.
A dilemma szinte feloldhatatlannak tűnt. A kérdést tovább bonyolította, hogy a magyar liberálisok ellentétei először éppen azzal a horvát nemzeti mozgalommal éleződtek ki, amelynek alkotmányos különállását a magyar országgyűlés sohasem tagadta. A magyar nyelv államnyelvvé emelésének igénye miatt a pozsonyi országgyűlésen a korábban magyarul felszólaló horvát követek többé nem voltak hajlandók magyarul beszélni és a magyar hatóságokkal való hivatalos érintkezésben is ragaszkodtak a hagyományos latinhoz. Az ellentétek fokozódásában természetesen nem csak a magyarokat terhelte felelősség. A délszlávok összetartozását hirdető illír mozgalom magyarellenes, helyenként magyarcsúfoló propagandája is jelentős szerepet játszott a helyzet elmérgesedésében.

1843 másjusában összeült pozsonyi országgyűlés újból elővette az előző diétának a magyar nyelvről és a nemzetiségekről szóló törvényjavaslatát, vitája 3 kérdésre összpontosult. A hivatalos magyar nyelvre, a közoktatás nyelvének kérdéseire és azokra a külön rendelkezésekre, melyek csak Horvátországra voltak érvényesek. Nagyobb vitát idézett elő az a paragrafus, mely szerint az elemi iskolától az egyetemig az oktatás nyelve a magyar legyen. A felsőoktatás megmagyarosítása régi követelés volt és részben már meg is valósult, így nem okozott vitát. Hasonló volt a helyzet a középfokú oktatás esetében is. A református gimnáziumok után 1845-re a katolikus középiskolák nagy részében is a magyar lett az oktatás nyelve. Kevesen figyeltek fel azonban a javaslat igazi buktatójára. Arra, hogy nem csak a liberális elvekkelellenkezik, hogy magyarul nem is tudó gyermekket ezen a nyelven vezessenek be az elemi ismeretekbe, hanem egyszerűen kivihetetlen is végül a törvényjavaslat kimondta, hogy a közoktatási nyelv a magyar! Amint előre látható volt a Horvátországgal kapcsolatos pontok váltották ki a leghevesebb, több mint fél évig tartó vitát. A törvény végül is a magyart állapította meg a horvát és a magyar megyék közötti érintkezés nyelvéül, s előírta, hogy a horvát királyi tisztviselők 10 éven belül sajátítsák el a magyar nyelvet. Ennek érdekében elrendelte, hogy a horvátországi középiskolákban is vezessék be a kötelező magyar nyelvű oktatást. Mindenek előtt a tisztviselők nyelvtudásával kapcsolatos rendelkezés váltott ki vitát. Voltak nem is kevesen, akik azonnal megkövetelték volna a magyar nyelvtudást. A zalai megyegyűlésen felszólaló Deák Ferenc e tekintetben is a józan önmérséklet híve volt.