A magyar Nagyalföldtől DK-i irányba haladva hatalmas erdőrengetegen kellett átkelnie honfoglaló őseinknek, hogy eljuthassanak az Erdőntúli országrészbe. Ezt a Kárpátok déli karéjától ölelt szállásterületet nevezzük Erdélynek.

A honfoglaló gyula által megszállt terület mindig a Történelmi Magyarországhoz tartozott, mégis különbözött Magyarország többi részétől. Már a kezdetektől fogva sokkal nagyobb önállósága volt Erdélynek, mint Magyarország más vármegyéinek. Miért alakult ez így? Talán azért, mert önállóan kellett megszerveznie a védekezést a keletről rázúduló támadások ellen? Vagy talán azért, mert itt maradtak fenn legtovább az ősi szokások, netalán azért, mert ezt a földet lakták a hagyományokhoz különösen ragaszkodó székelyek? Ennek az országnyi országrésznek igazán akkor lett nagy jelentősége, amikor Magyarország középső területeit a török saját uralma alá hajtotta. Az erdélyi fejedelemséget a kényszer szülte. Az 1526-os mohácsi katasztrófa következményeként odaveszett a király, 7 főpap, 28 főnemes, a magyar vezető réteg színe-java. Ebben a hatalmi űrben egyedül Szapolyai János erdélyi vajda maradt talpon egy ütőképes hadsereg élén. A magyar nemesség egy része nemzeti királlyá választotta Szapolyait. Mivel Buda 1541-től a török kezén volt az északi és ynugati tartományok pedig Habsburg Ferdinánd királyi birtokába kerültek, Erdély földje vált a magyarság különös, viszonylagos önállósággal bíró bástyájává. János király azonban 1540-ben meghalt. Csecsemőkorú fia, János Zsigmond helyett gyámja, Martinuzzi Fráter György bíboros a kor legnagyobb magyar politikusa szervezte meg Erdély önállóságát.